Még mielőtt bárki is félreértené és notórius hazaárulónak bélyegezne, nem, a fenti cím egyáltalán nem az én vágyaimat, elvárásaimat tükrözi. Mindössze tömör összefoglalása annak a gondolatmenetnek, ami lentebb olvasható.

Sokan, sokféleképp próbáltak már magyarázatot adni arra, hogy miért is ennyire „szuperkritikus” a brüsszeli elit Magyarországgal, a magyar kormánnyal szemben. Mint azt már megszoktuk, a politikai döntésekre általában (legalább) két magyarázat van. Az egyik a jól hangzó, a másik meg a valós. A „jól hangzót” már ismerjük, unalomig ismételt az „EU aggódik a demokráciáért” mantra. Valóban jól hangzó, szerethető, „fülbemászó” dallam, kár, hogy nem igaz.

 

Elég csak 2006-ig visszamenni és megnézni, hogy akkor vajon mennyire aggódott Brüsszel a magyar demokráciáért? Amikor a Gyurcsány kormány napi rutinjai közé tartozott az utcai demonstrációk ellehetetlenítése, újságírók vegzálása, amikor rendőrök a nyílt utcán vertek véresre országgyűlési képviselőt vagy éppen egy ellenzéki megemlékezésre rontottak könnygázzal, kardlappal és gumilövedékkel. Ezekben az időkben valahogy még egy komolyabb homlokráncolásra sem futotta Brüsszel erejéből. És persze az sem zavarta az EU-t, hogy Ferenc kvázi választási csalással tudta megőrizni a hatalmát. Nehéz lenne demokratikusnak, a demokrácia alapeszméjével összeegyeztethetőnek nevezni azt, ha a regnáló kormány gazdasági adatokat hamisítva, a csődközeli helyzetet letagadva, a következő ciklusra vonatkozó terveit elhallgatva (sőt, pont az ellenkezőjét hazudva) választatja újra magát. 2006-ban az emberek „bekötött szemmel” szavaztak. Sem azt nem tudhatták mi történt az országgal az előző négy évben, sem pedig azt, hogy mit tervez a baloldal a következő évekre. Ezt vajon mennyire lehet demokratikusnak nevezni? Az már csak hab a tortán, hogy mint utólag kiderült, Brüsszelbe is meghamisított gazdasági adatokat küldtek Gyurcsányék... Ez valahogy mégsem verte ki a biztosítékot a Lajtán túl. Pedig nem járunk messze az igazságtól, ha kijelentjük, 2006-ban Gyurcsány megerőszakolta, majd vigyorogva szembe köpte azokat a bizonyos demokratikus alapértékeket. Nem véletlenül maradt el a retorzió, hiszen Gyurcsány „a mi kutyánk kölyke” státuszban volt. Bármikor bármit hajlandó volt ellenkezés nélkül végrehajtani, ha Brüsszelből kérték. Orbán viszont más kategória. Ő ellenkezik. Ami még nagyobb baj a liberális elit szemében, hogy ötletei, elképzelései vannak. És az a legrosszabb a liberális elit szemében, ha valaki nem csak másként mer gondolkodni, de még alternatívákat is tud állítani. Veszélyes párosítás. Éppen ezért teljesen mindegy mi történik Magyarországon, amíg nem egy „mi kutyánk kölyke” kerül hatalomra, támadni fogják. Ha teszem azt Orbán Viktor személyesen ülne be minden reggel, délben és este az MTV stúdiójába, hogy felolvassa az ellenzéki sajtó összes aznapi „kormányostorozó” cikkét, akkor is azt sipítoznák Brüsszelből, hogy „Orbán elhallgattatja az ellenzéki sajtót”.

Szóval az ami miatt nem szeretik Orbánt, az egyáltalán nem a liberális demokráciához fűződő viszonya vagy, ha úgy tetszik az illiberális demokráciához való vonzalma. Az egésznek semmi köze a demokráciához. Kis túlzással lehetne akár egy keménykezű diktátor is, aki „elfelejt” négyévente parlamenti választásokat tartani, ha mindeközben hajlandó lenne arra, hogy hű vazallusként lesse Brüsszel minden kívánságát. A gond az, Brüsszel gondja az, hogy erre nem hajlandó. Sőt, határozottan szembefordul velük, ha úgy érzi nem jó úton járnak. Ráadásul ötletel, alternatívát kínál. Ez még nagyobb baj, hiszen ha valaki csak „kekeckedik”, de nincsenek konkrét ötletei, azt könnyű leseperni az asztalról. Elég csak annyit mondani, „látjátok, csak okoskodik itt ez a csávó, de jobb ötlete neki sincs”.

Nézzük csak ezt a „migrációs vitát”! Tény, hogy Európában, főleg a nyugati részén, tombol a demográfiai válság. Leegyszerűsítve és csúnyán fogalmazva: nincs megfelelő utánpótlás népességfronton. A probléma valós, ezen nincs mit vitatni. A liberális elit úgy döntött, a bevándorlással, „bevándoroltatással” kell megoldani a problémát. (hogy pontosan milyen okok húzódnak meg a döntés mögött, azt most ne feszegessük) Ehhez az álláspontjához foggal-körömmel ragaszkodik, annak ellenére is, hogy egyre világosabb, a bevándorlók integrációja totális kudarc és az is nyilvánvaló, semmiféle megoldást nem jelentenek a munkaerő hiányra. Ellenben óriási költségekbe verik a befogadóországokat. Ezzel szemben a magyar álláspont évek óta ugyanaz, a bevándorlás nem jelent megoldást a problémára. A baj nem az, hogy Orbán ezt merte mondani, a baj az, hogy alternatívát is adott. Nem bevándoroltatás kell, hanem olyan családpolitika, amelynek nyomán egyre több gyerek születik. Mint említettem már, aki csak ellenkezik, de nem tud új ötlettel előállni, azt könnyen a sarokba lehet seperni. „Ugyan már, Orbán csak okoskodik, de jobb ötlete neki sincs, muszáj a bevándorlásban gondolkodnunk” Viszont, ha épkézláb javaslattal áll elő valaki, az már veszélyes. Hiszen nyilvánvaló, hogy idővel egyre több ember gondolkodik el azon, hogy ha már a bevándoroltatás totális kudarc, akkor miért is nem próbáljuk meg a másik irányt, hiszen van alternatíva. Ez Orbán Viktor igazi „bűne” a liberális elit szemében. Nem csak ellenkezik, de gondolkodik, érvel, ötletekkel áll elő. És ez veszélyes.

Van azonban egy másik oldala is a dolognak. Mármint annak, hogy miért muszáj megbüntetnie, legalább valamilyen szinten a magyar kormányt az EU-nak. Erről kevés szó esik, de a sok apróság mellett, szerintem ez is fontos tényező. Európa ugyanis iszonyúan frusztrált. Mármint az európai „nagyhatalmak”. Hogy értsük miért, időben kicsit távolabbról kell kezdenünk a történetet. Nyugat-Európa, illetve az ott helyet foglaló államok, évszázadokon keresztül a Világ első számú urai voltak. Kiterjedt gyarmatbirodalmaikon keresztül gyakorlatilag kényük-kedvük szerint irányították a Világ dolgait. Kis túlzással azt mondhatjuk, Amerikától Japánig, Afrikától Grönlandig szinte semmi nem történhetett az európai nagyhatalmak tudta és beleegyezése nélkül. Ez az állapot évszázadokig tartott és (Nyugat) Európa ezt megszokta. Az életmódjuk, gondolkodásuk részévé vált, hogy ők irányítanak, nem kérnek, hanem utasítanak, parancsolnak. A Világ másik fele meg végrehajtja azt, vagy ha nem akarja, hát kikényszerítik, hogy végrehajtsa. A „szuperhatalmak” Nyugat-Európa országai voltak. Többé-kevésbé ez volt a helyzet még száz évvel ezelőtt is, sőt, mondhatni a második világháború lezárultáig. Ott viszont Nyugat-Európa egy olyan dologgal szembesült, amivel annak előtte még soha: megszületett két igazi „szuperhatalom”, az USA és a Szovjetunió, amely felosztotta egymás közt és uralta a Világot, benne magát Európát is. És ezzel olyan államok, mint Franciaország, Anglia, Spanyolország vagy éppen Németország, az évszázadokon át tartó nagyhatalmi pozícióból egycsapásra a kispadon találták magukat. A következő évtizedekben gőzerővel építették újra magukat, talpara állították a gazdaságukat, olyannyira, hogy ismét fontos szereplői lettek a Világgazdaságnak. Ám katonailag már messze elmaradtak az igazi szuperhatalmaktól. Így viszont valódi erejük, igazi befolyásuk már soha többé nem lett a Világpolitikában. Ugyan a véleményüket még többé-kevésbé kikérték, de a döntés már nem az ő kezükben volt. Az EU megalakulásával, majd kiterjesztésével, mindeközben a Szovjetunió felbomlásával felcsillant a remény, hogy Európa újra „nagyfiú” legyen, újra irányító pozícióba kerüljön (természetesen az USA mellett) nagypolitika játszóterén. Ám ez a remény is gyorsan foszladozni kezdett. Oroszország talpra állt, aztán izmosodni kezdett, Kína rárúgta az ajtót a játszótéren páváskodó USA-ra és helyet követelt magának a homokozóban. Mindeközben Európa átaludta a kétezres évek első és második évtizedét. Abban a tévhitben ringatta magát, hogy nem szükséges valódi erőt mutatni, elég gazdaságilag erősnek lenni és szankciókkal, illetve az azokkal való fenyegetőzéssel majd úgyis mindenkit térdre lehet kényszeríteni. Az igazi pofon, a végső kijózanodás pillanata azt hiszem az ukrán válság volt. Egészen odáig, a kisebb-nagyobb konfliktusoknál, az USA utánfutójaként még eljátszhatta, elhitette magával, hogy ő is „nagyfiú”, ő is ott ül az asztalnál, ahol a Világ nagy dolgait igazgatják. Ott és akkor viszont rá kellett döbbennie, hogy ez nem így van. A fenyegetőzésre, szankciókra egyáltalán nem rémült pislogás jött válaszként Moszkvából. Sokkal inkább egy megértő, már-már lekezelő mosoly.

Abba már többé-kevésbé beletörődött Brüsszel, hogy a Köze-Keleten neki nem osztanak lapot. Azt lebeszélik a nagyok egymás közt. Az Eu-t max. az USA hurcolja magával, amolyan „politikai díszletként”, arra még jó. Egyébként meg rendre úgy jár, mint az a bizonyos Pistike a vendégségben, akit mindig elküldenek az asztaltól, hogy „kicsi vagy te még ehhez, menj szépen és játssz a többi gyerekkel, hagyd a felnőtteket beszélgetni!” Az ukrán válság kitörésekor aztán úgy gondolták Brüsszelben, most jött el az idő, hiszen ez mégiscsak „európai ügy”, mégiscsak a szomszéd államról van szó. Bele is álltak a dologba, fenyegetőzéssel, szankciózással, követelőzéssel. Erőlködésre futotta csak, aminek nyögés lett a vége. Ismét bebizonyosodott, hogy sem ereje, sem tekintélye nincs ahhoz, hogy a nagyhalak komolyan vegyék. Ukrajnában is ő lett a „Pistike”. És itt jön a képbe Orbán Viktor, aki bizonyos értelemben már az Unión belül is „Pistikét” csinál Brüsszelből. Na és ez az a béka, amit már végképp nem tudnak lenyelni. Azzal, hogy Oroszország vagy Kína nem igazán veszi komolyan, nem tud mit kezdeni Brüsszel, na de azért egy Magyarországot mégiscsak móresre lehet tanítani...

A Netbetyárblog Fecebook oldala, csatlakozz!

Ha tetszett, osztd meg a Facebook-on is:

Megosztás a Facebook-on